Xilofon

Röviden

Az ütővel a lapokat ütögetve különböző hangokat adnak, ezáltal dallamokat lehet eljátszani.

Kérdés:
Mitől függ a hangok magassága? (a válaszért kattints a MŰKÖDÉS gombra)

Történet

A xylofon története több ezer évre nyúlik vissza. A legkorábbi változatait Afrikában és Délkelet-Ázsiában használták, ahol bambuszból, fából vagy kókuszhéjból készült lapokat fektettek egymás mellé. A 14. századra a hangszer már Európában is ismertté vált, sőt a 19. század végére a zenekari hangszerelés egyik fontos tagjává lépett elő.

A játék xylofon a 20. században vált széleskörben népszerűvé, amikor a pedagógiai célú hangszerkészítés (például az Orff-módszer) terjedni kezdett. Carl Orff, a híres német zenepedagógus, nagy hangsúlyt fektetett a gyerekek korai zenei nevelésére és a xylofonszerű hangszerek fontos szerepet kaptak módszerében. Az egyik legnépszerűbb hangszerré vált a gyerekek körében, mert többhangúsága és egyszerűen megszólaltathatósága miatt. 

Működés

A xylofon (a görög „xylon” = fa, és „phonē” = hang szavakból) eredetileg fa alapú ütőhangszer, amely egy keretre rögzített, különböző hosszúságú és vastagságú hanglapokból áll. Ezeket általában fából, ritkábban fémből készítik, és sorban, a hangmagasságuk szerint helyezik el. Ezeket hangolva és egy sorba rendezve hozzák létre a hangsorokat.
A hosszabb hanglapok mélyebb, a rövidebbek magasabb hangot adnak. A hanglapok alatt gyakran rezonáló üregek vagy hangdobozok találhatók, amelyek felerősítik és gazdagabbá teszik a hangzást. A hangszeren két, általában kemény fejű verővel játszanak, amelyekkel a lapokat megütve szólaltatják meg a különböző hangokat.

A játék xylofon ennek a hangszernek egyszerűsített változata. Gyakran színesre festik a lapokat, így segítenek a gyerekeknek megkülönböztetni és megtanulni az alaphangokat. 

A fém verzió neve helyesen inkább metallofon, de a köznyelvben mindkettőt gyakran xilofonnak hívják. Bármiből vannak is a lapok, lehetnek akár csövek is, behangolásuk nagy szakértelmet igényel. 

Extra
 

A 19. század végén a játék zongorákba gyakran xylofont szereltek. Amikor a gyermek lenyomta valamelyik zongora billentyűt, az egy kis kalapácsot mozgatott meg a zongora belsejében, amely fém- vagy fa lapocskákat ütött meg – pontosan úgy, ahogy a xylofonon. Ez adta a játékzongorák jellegzetes csilingelő hangját.