A kaleidoszkópot Sir David Brewster skót fizikus alkotta meg az 1810-es években, és találmányát 1817-ben szabadalmaztatta Nagy-Britanniában. Az eszköz neve is erre a különleges látványra utal: a görög kalos (szép), eidos (forma, kép) és skopein (nézni) szavakból származik.
Brewster eredetileg nem játéknak szánta. Felismerte, hogy a tükrök által létrehozott szabályos, szimmetrikus minták a díszítőművészetben és a mintatervezésben felhasználhatók. A találmány azonban hamar önálló életre kelt, és rövid idő alatt rendkívül népszerű látványosság és játék lett.
Fontos, hogy nem csak a háromtükrös változat tekinthető kaleidoszkópnak. Brewster eredeti, egyszerű rendszerében két síktükör alkotta a V alakú tükröző felületet. Később többféle tükörelrendezést dolgozott ki, köztük a három, 60°-os szögekben találkozó tükröt, amely különösen gazdag, minden irányban folytatódó mintázatot hoz létre.
A kaleidoszkóp külső formája közben rendkívül változatossá vált: készülhetett papír- vagy kartonhengerből, fából, litografált bádogból, rézből, sárgarézből, később pedig műanyagból és különleges díszítőanyagokból is. A képeket azonban minden változatban ugyanaz az alapelv teremti meg: fény, tükrök és sokszoros visszaverődés.
A kaleidoszkóp működésének alapja a fényvisszaverődés törvénye:
A beesési szög megegyezik a visszaverődési szöggel.
A színes tárgyakról érkező fény a tükörre esik, majd visszaverődik. Az első tükörben létrejövő virtuális kép a másik tükör számára úgy viselkedik, mintha újabb tárgy lenne. Ezért újabb kép keletkezik, majd újabb – a tükröződés folyamata többször is folytatódhat.
Két tükörnél a visszaverődések egy központi, körkörös vagy sokszögű, úgynevezett mandalaszerű képet hoznak létre. A két tükör által bezárt szög szabja meg, hogy hány ismétlődő rész fér el a 360°-os körben. Például 60° esetén:
360∘60∘=6frac{360^circ}{60^circ}=6
Az eredeti tárgy mellett így öt virtuális kép jelenhet meg.
Három, egymással 60°-os szöget bezáró tükörnél azonban a harmadik tükör bezárja a háromszög alakú teret. Az egyik tükörben keletkező kép a másik kettőben is tovább tükröződik, ezért a mintázat nem egyetlen központi képnél ér véget: a háromszög alakú képelemek újabb és újabb háromszögekké tükröződnek, és a síkban hézagmentesen folytatódó mintázatot alkotnak. Ezt nevezzük síkbeli periodikus vagy tesszellált mintázatnak. Brewster már a 19. században részletesen megrajzolta ezt a három 60°-os tükörrel létrehozott rendszert.
Vagyis a harmadik tükör nem egyszerűen „még több képet” ad hozzá: megváltoztatja a látvány szerkezetét. A két tükrös rendszer központi mandalája helyett egy minden irányban továbbfolytatható tükrözési hálózat jön létre. A modern oktatási bemutatók is ezt a különbséget emelik ki: a háromtükrös, 60°-os rendszer hatos szimmetriájú, folyamatosan tükröződő képet ad.
A tükrök hossza közben más szerepet játszik. Nem a sugárirányú szimmetriák számát növeli – azt elsősorban a tükörszög határozza meg –, hanem hosszabb utat biztosít a fénynek a többszörös visszaverődésekhez. Emiatt a látvány mélységben, a cső tengelyének irányában is „végtelenbe nyúlónak” tűnhet, ameddig a fény és a tükör minősége lehetővé teszi. KÉRDÉSEK:
1. Kell három tükör ahhoz, hogy kaleidoszkópot kapjunk? Nem! Két megfelelő szögben elhelyezett tükörrel is létrehozható kaleidoszkópszerű, sokszoros kép.
2. A tükrök szöge meghatározza a kialakuló szimmetriát? Igen! A tükörszög szabja meg, hány ismétlődő rész fér el a 360°-os körben.
3. 60°-os tükörszögnél hatos szimmetria alakulhat ki? Igen! A 360°-os kör hat darab 60°-os szektorra osztható.
4. A harmadik tükör csak még több képet ad hozzá? Nem! A harmadik tükör lezárja a rendszert, és lehetővé teszi, hogy a tükröződések a nyitott irányban is folytatódjanak.
5. A hosszabb tükör több sugárirányú szimmetriát hoz létre? Nem! A szimmetriát elsősorban a tükrök szöge határozza meg; a hosszabb tükör inkább a többszörös visszaverődés útját és a látvány mélységét növeli.
Nem minden kaleidoszkóp végén találunk színes üveggyöngyöket vagy papírdarabokat. A teleidoszkópban például nincs hagyományos tárgykamra: egy üveggolyó vagy gömbszerű lencse segítségével a környezet válik a kaleidoszkóp tárgyává. Ha körbepásztázzuk vele a szobát vagy a természetet, a látott világ szabályos, sokszoros mintává alakul.
Léteznek olyan különleges változatok is, amelyeknél nem az egész kaleidoszkópot kell forgatni, hanem csak a végén lévő, külön forgatható tárgykamrát. Ilyenkor a színes tárgyak elmozdulása változtatja meg a mintát, miközben a tükörrendszer helyben marad.
Az is érdekes, hogy Brewster már maga is vizsgált különböző tükörszögeket és háromtükrös rendszereket, például 60°–60°–60°, illetve 90°–45°–45° elrendezést.
Minél több fény jut a tárgykamrába, annál élénkebb és színgazdagabb lesz a keletkező mozaikkép.
« Vissza